Miért van az, hogy némely összejövetelek jól sikerülnek, míg mások nem?

Priya Parker írónő három egyszerű lépést oszt meg velünk, amelyekkel bulikat, vacsorákat, találkozókat és nyaralásokat tartalmas, építő jellegű összejövetelekké alakíthatunk.

Amikor gyerek voltam, minden második hét péntekén elhagytam édesanyám és a nevelőapám otthonát – egy indiai és brit, ateista, buddhista, agnosztikus, vegetáriánus, néhanapján New Age-szemléletű, demokratikus háztartást, hogy aztán elmenjek két kilométernyire az apukám és a nevelőanyám házába, és egy fehér, evangélikus keresztény, konzervatív, republikánus, heti kétszer templomba járó, húsevő családban találjam magam. Nem kell hozzá terapeuta, hogy elmondja, hogyan lettem végül konfliktuskezelő. Mindegy, hogy épp hol segítettem a kapcsolatteremtésben – Charlottesville-ben, Isztambulban vagy Ahmedabadban –, mindig ugyanazzal a kihívással találtam szembe magam: minden nehézség ellenére, önazonoságuk megőrzése mellett, hogyan segíthetünk az embereknek igazán mélyen kapcsolódni és kockázatokat vállalni úgy, hogy építse őket ez az élmény? Ilyenkor mindig tanúja lehettem a termet átható különleges energiának. Aztán pedig elhagytam ezeket a termeket, és életem hétköznapi eseményeiben vettem részt, ahogy mások: esküvőn, konferencián, vagy “vissza a suliba” pikniken, és ezek sokszor rosszul sikerültek. Nagy különbség volt ezek között az intenzív, konfliktuskezelő csoportok és a saját hétköznapi összejöveteleim között. Most mondhatnák, hogy nyilván nem lehet egy szülinapi partit összehasonlítani egy rasszizmusról szóló vitával, de nem is ez volt a cél. Facilitátorként arra vagyunk kiképezve, hogy mindent félretéve az emberek közötti kommunikációra koncentráljunk, míg a hétköznapok házigazdái inkább csak rendben akarnak tudni mindent: az ételt, a virágokat, a halkéseket – miközben az emberi interakciókat leginkább a véletlenre bízzák.

 

Szólj hozzá Facebookal

Pin It on Pinterest