Egy olyan kultúrában, ahol társaságinak, és eljárósnak lenni mindenek fölé van emelve, nagyon nehéz, sőt egyenesen szégyenletes is lehet introvertáltnak lenni. Susan Cain azonban amellett érvel ebben a lelkesítő beszédében, hogy az introvertáltak rendkívüli tehetségeket és képességeket jelentenek a világ számára, ami miatt bátorítani és ünnepelni kéne őket!
Amikor 9 éves voltam, életemben először voltam nyári táborban. Édesanyám telepakolt nekem egy táskát könyvvel, ami számomra totál természetes volt. Mivel a családomban az olvasás volt az elsődleges csoporttevékenység. Lehet, hogy ez antiszociálisan hangzik, ám számunkra ez egész egyszerűen csak egy másfajta társasági létezést jelentett. Ott van a családod állati melegsége, egész közel ülünk egymáshoz, ugyanakkor szabadon körbe is kémlelhetsz a saját elméd kalandországában. És úgy képzeltem, hogy a tábor is ilyen lesz, csak még sokkal jobb! (Nevetés) Elképzeltem, ahogy 10 lány otthonosan könyveket olvasgat egy kis szobában ülve, egymáshoz illő pizsamákban.
De az első alkalommal, amikor elővetem a könyvemet a kofferomból, a legvagányabb lány a csapatból odajött hozzám, és azt kérdezte: „Miért vagy olyan komoly?” és amikor másodszor próbáltam meg olvasni, a táborvezető jött oda hozzám aggódó arccal, és újra felidézte, mi is a táborszellem lényege, és azt is mondta, hogy mindannyiunknak dolgoznia kéne azon, hogy társaságiak legyünk.
